Saját irományaim - Beteg agyam szüleményei

haragom pengélyét torkodhoz raknám, egy gyors mozdulattal nyakad elwágnám . . . . .  wér csordulna a padlóra és látnám, dülledő szemeid, a plafont hágnák . . . . . . fejed zuhanna már le a föld felé, nemmozdulsz többé már . . . . . . elhagy még a lélek is . . . . .

este wan, sötétedik, felhok takarják el az eget . . . . az orromig sem látok, de megyek towább . . . . egy sötét ucában megyek . . . . kopogást hallok, lépteket . . . . megfordulok de mégsem . . . . . nemlátok senkit . . . . . csend wan . . . . . csak a macskák nyáwognak . . . . nászénekük gyönyöru  . . . . .  egy pillanatra elbambulok . . . . . suttogást hallok, de nemértem tisztán . . . .walaki hiw . . . . csalogat . . . . de hol, ki, miért . . . . . nemértem . . . . . nemparancsolhatok magamnak . . . . . csak megyek towább . . . . egy szello . . . . aztán siri csend . . . . ekkor lassan esni kezd . . . . 1 csep, 2 csep, 4 csepp, 7 csepp . . . . . . mindig jobban esik . . . . . . az essoszemek ambróziaként hatnak testemre . . . . . . bizseregni kezd mindenem . . . . . az energia átjárja mindenem . . . . széttárom kezem s az ég felé fordulok . . . . . látom ahogy a cseppek rámhullanak . . . . . az arcomra . . . . wégigcsorog az egész testemen . . . . remegni kezdek , , , , majd újra egy hang . . . . . gyere . . . . s egyre hangosabb . . . . egy sötét alak lép ki a fa mögül . . . . a szemembe néz . . . . s nemszól többet . . . . látom szemében a bánatot, a fájdalmat, a kétségbeesést . . . . . keres walakit . . . az igazit . . . . . már az örrökkéwalóság óta . . . . . haja fekete, a földig ér, eltakarja arcát . . . . . csak wörös szeme látszódik a sötétben . . . . wéres . . . . . mint rubin ragyog . . . . . s lebénitja lelkem . . . . testem . . . . . nemmozdulok . . . . lassan közeledik felém . . . . . halk, nyugodt léptekkel . . . . az eso mostmár szakad mintha az istenek sirnának látwa az egészet . . . . márcsak néhány centire wan tolem . . . . . átkarol, fejét mellkasomra fekteti s hozzámsimul . . . . . nemtudom mir wélni . . . . nemtudom mi miért történik . . . . . de átkarolom szintén . . . . . . csak állunk és csendben wárunk . . . . . wárjuk, hogy múljon a pillanat . . . . . . és történjen walami . . . . wagy csak az idot múlatjuk? . . . . lehet . . . . bármi megeshet . . . . . hosszú ido után . . . . . enged a szoritásból . . . . . teste elgyengül s a földre zuhan . . . . . elkapom, de majdnem magáwal ránt . . . . . bal kézzel tartom a hátá, jobbalmegfogom lábát s kézben wiszem towább . . . . egy padig . . . . egy meggyfa alatt . . . . lefektetem, s arcából lekotrom a haját . . . . . megrémülök . . . . hátraesem, s földön zihálwa próbálok menekülni . . . . . de egyszer csak megnyugszom s wisszatérek hozzá . . . . . .

 az eso cseppenként hull le rám az égbol. lemossa arcomról a bün newét s wért, a wért mi tölem származik és másnak nemárt igy. szememböl csordul egy csepp, egy könny...mely 1 emberért reng. ki nemkiwánhat mást mint hogy kezét fogják, és szeressék hát a lelke miatt. testének már nincsen olyan porcikája, mi nekiwánnáaz álmot, azt hogy megkérjék még párszor álmodj ahogy károgsz. érzed a bünöm terhét, mi ezerszer is kell még, lelked ásta tárnák, még a sziwem sem látják, nem elég az érzék, mellyel páran . . . . . mérték a félelem érték melyet nem aranyban kérték és wálaszként a félénk értelmét kérték, ki sosem térkép az életbe de nemmer élni csak léptekben

a hold sötéten süt le már . . . . . az álom hiába wár . . . . senki sem jön wissza már . . . . elwitte mind a halál . . . wagy talán mégsem . . . . egy ház, elötte egy fa,mely bólingat az esti szélben . . . .  asztal, székek, és egy hinta, melyet sokszor használtak már . . . . gyermeksirás és wihogás wan égwe korhadt testébe . . . . o már látott mindent . . . . . érezte a szerelmet, mely sokáig létezett . . . . . és wégzetet, mely elwitte az életet . . . . és most mesél nektek . . . . egy történetet, mi kezében köttetett . . . . . egy lányról, ki sokat mert és meg is tett . . . . . élwezte amit lehet . . . . csak úgy szelte a kék eget . . . . egyszer, mikor a hold kereken sikitott az égen, eme lány ült az o ölében . . . . wárwa a wéget, mely már azért sem ment . . . . . kezében a késsel csak az eget nézte . . . wárta hogy legyék, mi eddig nem még . . . .a csillagok mit gyémántok ragyogtak, szemeiben a csillogás wakságot okoztak . . . . nemfigyel ö másra, csak a fények táncára . . . . egy hullócsillagf zawarja meg az egészet, mi sokatmondwa willan fel a sötétben . . . . és ezzel reményt kelt . . . . az 1. gondolat mi megfordult a fejében . . . . legyen wége ennek az egésznek, s tünjön el minden mint a hullócsillag az égen . . . . . a kés melyet szorongat kezében, érzi már itt bewégzet . . . . . érintkezik a hússal, szinezödik wérrel, belehatol teljesen a kislány testébe . . . . töwigszúrja immár hasának medrébe, nemlessz ki segit már, szerencsére elwérzek . . . . mondja halkan és nemérez . . . . a fájdalom csak elégelt . . . . megszabaditja ez már wégre . . . . elgyengül a teste, s a földre zuhan érted, kezében ott a kés, mely már rég wéres . . . . tengerkén körüle terül el a méreg, mit wilágnak neweznek, de sosem wolt égsem . . . . csak fájdalmat okoztt, pedig nemkérte, boldogság megromlott, penészedik régen . . . . nemjöhet senki már, ki az egészet megértse, wiszlátot mond mostmár köszönöm  . . . . ez a lényeg . . . . lehel egy utolsót, s cseppen a wére, teste már lentmarad, lelke az éjben . . . . . a sötétet látja, wégén egy pontot, mi fényesen wilágit és mindig is ott wolt . . . . a remény az, hogy szóljon, mostmár nemfélhetsz, minden esély elszállt, hogy túléld az egészet . . . nemmész te wissza már, sohasem a létbe, nemkell már érezned az a sok mérget . . . . . sziwéröl kö zuhan, s towábbszáll az éjben, elérte wégre már az örök sötétséget . . . . . boldogan néz le rád, ki most a hintán ülsz szépen, látja hogy másnak jó az hogy o bewégzet . . . . nemkoptatja towább már azt a fát testéwel, boldogok mások is mert mostmár nemérez . . . . fájdalom mi emésztette nemlészen már régen, boldogan megy towább s néz le rád szegényke . . . . towábbá már nembünös senki sem az egészben, magáwal wégzett hát és nemkért senkit sem . . . . . .

egy szobában ülök . . . . csak egy gyertya lángja wilágitja meg . . . . bent minden sötét s nyugot . . . . a falon festmények, wörös, és fekete szinben ázwa mutatja meg a mapot . . . . . az ablakon kis fény szurodik be . . . walaki erre jár, de nemjelentkezik , , , , én csak bent ülök s egy kés wan kezemben . . . felkepok egy darab tüzifát, majd faragni kezdem . . . . kezem remeg mint a pokol tornáca . . . s minden wéséssel belewágok a kezembe . . . wérzem, a földre csorogés tengerként gyulik össze lábaim elott . . .  de nemérekel, csak faragok towább . . . szememben könny, fejemben sötétség honol . . . . nemértem a wilágot . . miért wan minden? miért kell mindennek megtörténnie . . . és miért welem . . . miért zawar mindenki magányomban . . . miért nem lehet engem békében hagyni . . . hogy éljek a magam kicsi wilágában . . . miért ily kedwes mindenki . . .  miért segitenek, ha sosem kértem . . . . én igy érzem magam egésznek, elzárwa mindentol, magamba fordulwa . . . . nemakarok meberek közé menni mert mindig mindenkit csak bántok  . . . nincs hasznom a wilágon, nemértek semmihez, sziwem akár a ko nemszerethet senkit már soha, mert nemszerethet . . . . és ennek egy oka wan . . . az élet, a kibaxott kura élet . . . . miért kell mindenkinek megfelelnie mások elott s azt tenni mit mások is tennének? én nem wagyok olyan mint mások, én walahogy más wagyok . . . . nemakarok senkit magam mellé . . . . . magamba élek, sötétségben, mit nemwilágithat meg soha semi, mert már nemengedem . . . . . elfújom a gyertyát, s sötét lessz, akár egy kriptában, csak a halál járkál fel alá a szobában . . . wárwa áldozatát . . . de én félek, nemhalok meg márcsak azért sem, mert mások elwárják . . . . de élni sem lehe igy . . . . ez mindörökké kisérni fog az utamon . . . . . a láng újra fellobban de ekkor leütöm a gyertyát az asztalról, mi a földre zuhan komótosan . . . nemtehet ellene  . . . . csak zuhan s egy nagyot koppan . . . . . . a padlót nyaldossa, szépen lassan, mint egy kór terjed el az egész szobábsn . . . . . lángtengerként lobog körüköttem, s én csak nézem mily szépen lobog, és wesz körül a pokol tüze . . . . . mikor eloszor borömön érzem  érintését hideg, azután éget . . . . testem nemreagál a fájdalomra . . . . csak bámulok magam elé mint mikor walami gyönyörut látok s mosolygom . . . . . felemelem tenyerem s benne lángok, egy tuzgolyó, mi mindennél jobban felkelti érdeklodésem . . . . játszom wele, akár egy kisgyerek, percekig csodálom, majd a lewegobe dobom, s wisszazuhan arcomba . . . . éget és közebn fagyaszt, hideg s meleg egyszerre . . . . mint egy álom mi mindörökké magába zár . . . . . és sosem enged towább . . . . . dörömbölnek az ajtón, az ablakon, de nemérdekel . . . . füst sziwárog el a nyilásokon . . . . s ez másoknak is feltunt, menteni szeretnének, de nemakarom, az ajtón retesz, ablakokon rácsok, igy senki nem jut be . . . . . csak magányosan ülök a lángok közt, és wisszaemléxem mindenre mi welem történt . . . . ismeos arcokra, kik barátaim woltak, de elárultak, wagy ha nem, és hibáztam . . . . ez nem eshet meg többé . . . . nemártok már másnak, összehúzódom, s csak wárom a pillanatot, mikor mindennek wége . . . . mikor az ég a földel találkozik, s wége lessz ennek az egésznek . . . . ropognak a gerendák, sikit a szél, manók orditanak, harpiák kárognak, tündérek zokognak, farkasok wonyitanak, ördögök wihognak , , , , én csak egy utolsót lehellek , , , , mélyen besziwom a lewegot, melyben érzem a foróságot, egész a tüdomig hatol . . . . . majd kilehellem . . . . . ekkor egy utolsó roppanás s az ég letarol . . . én pedig ott fexem a romok közt, s már wége az egésznek . . . . fényt látok, s sötétséget, fehéret és feketét .  . . . tündéreket s koboldokat, ördögöket s angyalokat . . . . és egy lángotm mi wégleg elalszik . . . . . majd lecsukomk szemem . . . . és érzem mostmár csak jobb jöhet . . . minden kin után . . . . wégre eljön a nyugalom a csend a szabadság, itt senki sem zawar . . . és senkisem zaklat azzal hogy mit érzek, csak érzek . . . minden különös ok és okozat nélkül . . . . már megynyugodtam, egyedül wagyok a sötétség tengerében . . . . nincs kérdés nincs wálasz, csak szigorú csend . . . . .

egy tó partján ülök, lábam a wizbe lógatom, a horizontot nézem résrenyilt szemeimme. bántja a fény, a lemenő nap utolsó sugara. wérben úszik az ég alja, mint ki sejti, mi is fog ma történni. egy denewér wijjogása szakitja meg a közelgő éjszaka csendjét. halk hullámok fodrozódnak a part közelében . . . körbeölel a sötétség . . . . lehunyom szemem. belsőmben még parázslik a múlt fájdalma, mi egyre erősebb lesz . . . . . felemelem fejem, kinyitom szemeim, holdtestwér mosolyog rám kedélyesen. eljött az ő ideje. uralma alá hajtotta az eget. fényében minden wilágosabb lessz. halk moralylás hallatszik, égdörrenés, mintha csak leszakadni wolna kedwe. 1cseppp . . . . . 2 csepp . . . . . hang nélkül hullajtja könnyeit gyermekéért . . . . . megelégelem a wárakozást. wéget wetek az egésznek. feltápászkodom, még utoljára wégignézem a helyet mi most sírommá wálik, mindörökké. reccsenések roppanások sikoltásként hiwnak wissza, de nemmehetek, nemakarok, nincs értelme. bőrig ázok, mire a házhoz érek. égbekiált a sikoly mikor kiynitom az ajtót, és hangos dörrenéssel nyugtázza a börtönöm bezáródását. ez a hely ahol minden fáj. bármerre nézek, emlékek . .  . . a fiam szobályához érek. megtorpanok. wér mindenütt. a játékok wörös szinben pompáznak az élet nedwétől, mi az ő halálát okozta. odalépek a kicsihez, megsimogatom a fejét, lezárom szemeit, és betakarom szépen. kimegek és behajtom az ajtót, a konyhában a fehér falat elkent sötét foltok fedik, melyek nyomai egy hajszának a wilággal. felweszem az asztalról a kést és towábbmegyek. a köwetkező utam a hálóba wezet. szokwányos hely ez. mint minden máshol itt élik legélwezetesebb pillanatait az éjszakának. belépek és az ágon ottfekszik a szerelmem, az kiért mindent megtettem eddigi életemben, mégis elárult, de már többet nemteszi meg. mostmár csak az enyém . . . . a teste, és a lelke is . . . . . arca nyugodt, mintha aludna, de már többet nemébred fel. lefekszem mellé átölelem, még utoljára. hátradőlök. durwa benzinszag kering mindenütt. egy öngyújtót weszek elő, majd megyújtom. pillanatokig csak nézem a lángját, elhajitom az egyik sötét sarokba. fénygolyóként lángol fel minden mihez hozzáér. fényárban úszik a szoba. most jött el az én időm. a kést átdöföm csuklómon, egész könyékig wágom szét a karomat...wörös wér, és piros lángok nyomják el éberségemet.a földre zuhanok, és még utoljára szólok : - Istenem, miért kellett ennek igy lennie . . . . . - halk sóhaly és kilehelem lelkemet. a pattogó deszka és sistergő lángok mit utoljára hallok . . . . . porrá és hamuwá wálik minden . . . . a múltam, és a jöwőm is , , , , a regggeli nap 1. sugarára , már csak füstölgő romok maradtak mindenütt. a parton egy férfi ül a félhomályban, és lassan wisszatekint az éjszakára, és lassan eltűnik mint minden más a mában . . . .

a sötét éjszaka. ez az ami mindig megwigasztalt, de most nemtehet semmit, semmit, mert magam wagyok a kin okozója. egy állat, ki öszönösen wédi önmaga érdemeit, még ha emellett másokat el is tapos, nyomorba taszit, szénné égeti lelkét. egy önző wad, kinek csak a wér ize a fontos, hogy tudja meghajolnak előtte, hogy tudja ő az erősebb, pedig nem, csak gyengeségét leplezi e könyörtelen wiselkedéssel. de most ennek wége nemteheti ezt többé. egyedül maradt, és csak nézi az eget, a csilagokat, és a holdat, mi mosolyog eme balga sorokon. nemérti miért wan ez, nemérti miért kell ennek mindig megtörténnie, de nem is akarja, soha többé már, a csend elnyomja hangját, elfedi könyörtelenségét. lehunyja szemét, nagyokat sóhajt még utoljára, arcát csipi a hideg, teste remeg mit a nyárfalewél, fázik, de nem a hideg miatt, fázik mert mégis fél, érzi hogy a sötétség ura már közel jár.  összehúzódik, felhúzza a lábát, átöleli, homloka térdét érinti, a falnak dőlwe wacog. csak a szellő ki elszál mellette  érzi a fájdalmát. könnyezni kezd. gyémántként gyűlinek össze szeme sarkában, majd mikor már nembirják  gördülő kawicsként szántják wégig orcáját. zihál, de nemtud kitörni. pedig jobb lenne. akár a forró láwa elpusztitana mindent mit eddig épitett, ezt pedig nemteheti meg. denewérek sikoltása szakitja félbe az egészet. felkapja fejét. a hold wérwörösen kacsingat az égen, hol elmerül, hol ismét felbukkan a tejfehér felhők közt. megelégelem a wárakozást. magam megyek elébe.lassan felállok, de fogaim mégjobban wacognak. még mindig nemértem, nemértem hogy lehetett ilyenre képes a démon mi bennem lakozik, és lassan felemészti lelkem piciny részét is mi még az életet köszönti. mint kés nyilal belém a fájdalom. térdre zuhanok,ismét könnyezek. de mostmár mosolygok. kuncogásba majd wihogásba csap át a newetésem. newetek magamon, a wilágon és az életen, mi ennyire ragaszkodik ahhoz, hogy még ittmaradjak. nemteszem. nemhátrálok meg többé. újra lábra állok, délcegen akár egy witéz,fejem lehajtwa, a földet bámulom, hajam az arcomba lóg. felnézek. az ablak tükrében tisztán látszik az arcom. szemem résrenyitwa, könnyektől áztatwa, hajkoronám akár a fának lombja meredezik az ég felé. akár egy átkozott szörnyeteg kinek sziwében ottlakik a jótündér, de a ketrec kulcsát messzire hajitja. nemakarom ezt többé látni. belököm az ablakot, mely találkozásakor a fallal apró szilánkokratörik. akár a folyó habjai csillognak a kis gyémántok. bemészok, de még utoljára wisszanézek a wárosra, a helyre, mit már többé úgysem látok. igy marad meg emlékemben mindörökké. egyre hangosodó zene búcsúztat . . . . néhány ittas állapotban léwő fazon tántorog ki a helyi kocsmából. az egyik elesik, barátja felsegiti, csukódik az ablak már nemjó semmire. ropogó tűzre emlékeztet a hang mikor a szilánkok törnek talpam alatt. a fürdőszobához érek. felkapcsolom a lámpát, de az félwe, pislákol csak. megnyitom a csapot, forrówizzel engedem tele a fürdőkádat. a gőz elfed mindent. pólómat lassan lehúzom magamról, majd a sarokba dobom. eltűnik. soha többé nemlátom már.ówatos mozdulatokkal belemászok a wizbe. égeti bőröm mintha tűzben fürödnék. de már nemérdekel. sziwem egyre gyorsabban wer, pulzusom az eget weri. wörösödni kezd a bőröm. izzó lángkét himbálózik fejem. szédülök. walami elsziwa az energiám. felnézek, látom magam felett ahogy egy sötét alak int felém. már csak rám wár, és ő is bewégzett. nemwáratom towább. befejezem az egészet. a mosdó széléről elweszem a borotwapengét, majd csuklómhoz emelem. a pislákoló lámpa hirtelen elalszik és welem eggyütt mély álomba szenderül. lehunyom szemem, testem ellazul. -wége . . . - suttogom - már nemfélek . . .